Médiapartnereink
“Lejattoltam vagy húsz gitárossal” (Sukk Tamás cikk) A közelmúltban, a békéscsabai Elefántban játszott Tátrai Tibusz. A sziporkázó gitáros mellet két fiatal srác: Borsodi Laca, Szász Feri – akik már tulajdonképpen nevek a bluesszakmában – is nyúzta a hangszerét, azonban az „öreg szárcsa” még mindig rendesen odatette magát. Sőőőt! Valószínű, a frenetikus bulit a Csabai Csípős Blues Club unokái is emlegetni fogják még vagy száz évig.
Épp hogy a húrok kezdtek magukhoz térni, amikor odaültem Tibusz asztalához, ahol a magnás Mező Misi is ott héderezett. Beszélgetésünk közben néha-néha elmentünk egymás mellett, mert iszonyatosan nagy volt a zaj, de leginkább a fülünkben, mert az ilyen intenzitású koncert után az ember hallószerve csak úgy kapkodja a levegőt.- Amikor a bumfordi bokszkesztyűket pengetőre cserélted, szinte minden csávó gitározott. Aztán jöttek mentek az évek, a divathullámok, és a mai tizenévesek akár egy komplett zenekart is meg tudnak szólaltatni. Persze csak a computeren…
- Figyelj ide… nem tudom, de attól elájultam, hogy itt mindenki gitározott, aki itt volt. Most mondok egy számot: ma lejattoltam vagy húsz gitárossal. Nem öttel, nem tízzel, hanem hússzal. Mondta a srác, aki odajött a buli előtt…
- Húsz gitárossal beszéltél?
- Itt mindenki gitáros volt, az öltözőben volt tíz, vagy tizenkettő…
- Bocs, süket vagyok…
- Gitáros, gitáros… tizenöt. Az öltözőben volt tizenöt.
- Bedugult a fülem.
- Helyes, haha… ez a gitározás, igen. Itt volt egy olyan srác, aki odajött beszélgetni hozzám, és megkérdezte, hogy nem tudnék-e segíteni neki itthon az elhelyezkedésében. Erre megkérdeztem: te, ide figyelj, mit csinálsz? Gitározom, felelte. Hol gitározol? Azt mondja, hogy most jöttem haza két és fél év után az USA-ból, most végeztem el a Berkelee-t. Meg előtte Liszt Ferenc Akadémiára jártam klasszikus gitár szakra. Mondom neki, hogy mi a fa**t tudok én neked segíteni? Hát az ismeretség, válaszoltja. Mire én: te vagy a tizedik gitáros, akivel dumcsizok, de ilyet még nem hallottam, hogy valaki a Berkelee-ről érkezett.
- Békéscsabán?
- Itt most, a buli elején. Szóval volt húsz gitáros… az biztos. (Közben a beszélgetéshez hozzászólt a Magna Cum Laude Mező Misije is.) Misi: Húsz, az tuti. Tibusz: B***d meg, ez nem normális dolog… Valamilyen más hangszert nem használ senki se? Zongora, vagy szaxofon. Misi: Vagy mondjuk hárfa. (Ezután csak) Tibusz: kulafon, nekem tök mindegy. Itt mindenki gitározik. – De te egész életedben csak a gitárra koncentráltál.
- Egy időben szaxofonoztam, meg doboltam.
- Akkor innen az a hihetetlen time, ritmus.
-Ja… ritmus, persze. De itt őrület van gitáros ügyben. Ez egy gitárcenter. Éjjel-nappal gyakorolnom kell, hogy nehogy lerázzanak ezek a fiatalok.
Olyan ez, mint két csodálatos füstölt kulárés vastagkolbász között egy dorka. Egy zenerajongó fiatalember mondta a fentieket a békéscsabai Elefánt sörözőben a csütörtökön este megrendezett negyedik gitárpárbajon. A „Tót” Attilaként bemutatkozó férfiú indokolt is: a kulárés kolbász majdnem a csúcs, ez volt Borsodi Laci (Borsodi Blue) és Szász Ferenc (Pribojszki Band) gitárjátéka. Köztük varázsolt a legnemesebb vastagkolbászhoz, a dorkához hasonlított Tátrai gitárprofesszor, azaz Tátrai Tibor, akit barátai csak Tibusznak szólítanak.
— Fergeteges este volt, ilyen közönség előtt élmény játszani — mondta lapunknak Tátrai Tibor, aki a koncerthely emeletén kialakított szobában töltötte az éjszakát, és csak másnap indult haza.
Ferencz Rezső, a csütörtöki bluesesteket szervező Csabai Csípős Blues Klub vezetője elmondta: a nagy érdeklődés miatt szűkös volt a hely, de jelen állás szerint lesz Tátrai-tavasz Csabán, vagyis a népszerű gitárvirtuóz márciusban, a tavaszi fesztivál programsorozatában fellép a megyeszékhelyen, és akkor nagyobb befogadóképességű helyen láthatja, hallhatja majd a közönség. Ferencz Rezső kitért arra is, a klub hároméves születésnapját február 11-én, csütörtökön a Pribojszki Band fellépésével ünneplik.
Azaz ember, akiről most szó lesz, sosem szerette a kertelést. (Persze most sem.) Tibusz angyalföldi gyerekként nem teniszedzésekre járt, hanem négy évig birkózott, majd bunyózott. Tizenhat évesen ifjúsági félnehézsúlyú ökölvívó bajnokként, másodállásban Radics Béla roadja volt. S két év múlva már ott gitározott Radiccsal a Tűzkerékben.
Az angyalföldi virtus a kezdetektől benne van a játékában: nincs félrepofázás, nincs májerkodás, hanem egyenesen bele a közepébe. Meglehet, nem is kisasszonyok hallgatják a muzsikáját. Miközben… miközben szólóiban számtalanszor leheletnyi finomsággal, mintha cérnát fűzne egy tűbe, ízlelgeti a hangokat, majd a következő pillanatokban begyújtja a rakétákat, és szétdől a kocsma. Mint legutóbb is, a csabai Elefántban.
Ferencz Rizsa,
a Csabai Csípős Blues Club elnöke is tett egy-két tiszteletkört, amikor definiálnia kellett Tibuszt (amiben szerényen megvallva, a hír6 keze is benne volt), amikor egy jókora csabai kolbásszal köszöntötte, és ott lyukadt ki, ahol belekezdett: Tibuszra, a legnemesebb jelző: Tibusz.
A csütörtöki ramazuri fedőneve 4. Gitárpárbaj volt, amihez egy tökös dob-basszus alap (Groove Teleki Pál és Skorka Tyaku) lüktetett kifulladásig. Az estet, az újfent virgonc Borsodi Laca gitáros, és a testes hangú Szász Feri (szintén) gitáros vezényelte le, mind torokban, mind stand up comedyben. Egy-két dal erejéig beugrott Nagy Ákos énekes is.
És egy kicsit visszalépve: a harmadik nótába már Tibusz is derekasan belenyúlt. Szolidan, egy hápogón és egy torzítón keresztül ment a Marshallba. (És semmi villanyvasút.) A többi a jatt, azaz az áram az ujjaiban lakozik (meg a szívében – hír6), ahogy Guga, az ÉdesKeserű konkrét arca találóan fogalmazott. Mi több, Tibusz az a muzsikus, aki egy dal második percében már rángatózik a gyönyörtől, s persze az utóbbitól a hallgatók is. Minden általa kibocsátott
hang bejárja az idegpályákat.
Az egyik szám végén ment az észveszejtő gitárkardozás, avagy ki tud nagyobbat mondani a másiknak. És az utolsó-utolsó ütemre mindenki tekert egyet. Így szászferi-borsodi-tibusz-szászferi-borsodi… de ekkor már füstöltek a nyakak, és Tibusz egy szimpla nyúzással leblokkolta a fiatal bikákat. Méltóság, tapasztalat, humor.
A muri hangulata lépésről-lépésre ívelt felfele. És ami nagyon érdekes volt, hogy nem egy Johnny B Good-féle boogie-val (az nem is volt), hanem a harapós, középtempójú levegős nótáktól szállt a nép. S néha Tibuszék úgy felpörögtek, hogy az öreg ele-fun is megrázta narancsos seggét.
Egy ilyen Tibusz-ciklon közepette felsóhajtottam, és átfutott az agyamon a rock’n'roll összes mocskos hordaléka: miért nem inkább a jó ízlésű Hungáriát választottam tízévesen a Hobo helyett, és akkor talán most lehetnék após, elnök, vagy éppen főszerkesztő. De az olyan lenne, mintha egy buszmegállóban csak úgy, várnék a halálra. Nekem meg szikrára van szükségem
Amerikában 2003 hivatalosan is a Blues Éve volt, fogalmazott Tóth János Rudolf énekes-gitáros. Majd hozzáfűzte: az őshonos műfaj előtti legméltóbb tisztelgésről Martin Scorsese filmrendező gondoskodott.
Scorsese a The Blues című hétrészes tévéfilmet hat másik rendezőtársával, köztük Wim Wenders-szel készítette. Az utóbbi filmes, három szegény sorsú bluesmuzsikus életét dolgozta fel, s egyikük volt Blind Willie Johnson.
A rendhagyó óra első etapjában, a Blind Willie Johnsonról készült rövid mozit vetítették le a szervező-előadók. Nem ok nélkül, ugyanis a vak gitáros kisdokujával egyrészt Tóth Úrék ráhangolták a jelenlévő tizenévesek fülét az elkövetkező másfélóra muzsikájára, másrészt a film ’40-es évek archív kockáin rengeteg szociográfiai üzenet is volt. Ezután Tóth János Rudolf és zenésztársa: Benkő Zsolt stílszerűen, egy Blind Willie Johnson nótába úsztott bele. A legendás opus után a gitárosok a szpícsekben a szomorú Johnson életét, egy tipikus, bluesmodellnek állították be. A blueszenében benne van a feketék évszázados szenvedése, és megaláztatása, ezért ennyire manírtalan, jelentette ki Tóth János Rudolf.
A műsor záró fejezetében Mező Andrea, a Békéscsabai Kábítószerügyi Egyeztető Fórum elnöke csapott bele a lecsóba. (Sicc!) Azaz kikérte az előadók véleményét a stimulálószerek és a zenészek közti misztikus viszonyról, pontosabban Mező Andrea arra célzott, hogy a kábítószer és a showbusiness kapcsolata olykor tejtestvéri.
Mindketten megvívtuk a harcunkat az ördöggel, naná, hogy a zene győzött, jelentette ki Tóth János Rudolf. Mi több, tette hozzá Benkő Zsolt, absztinenciánkat száz százalékban igazolja, hogy mérhetetlenül sok ásványvizet fogyasztunk a koncertjeinken.
Itt is kaptak.
Ha valaki tudatosan úgy jött volna be a koncertre, hogy meghallgat egy számot, majd kimegy az éjbe, és nekieseik egy húszcentis konyhakéssel az ereinek, az biztos jegelte volna az öreggel a randit, és bent marad, jegyezte meg az egyik ismerősöm Móra Erzsébet kicsattanó vitalitású előadását elnézve a Bab-varázson.
Meglehet, a bájos énekesnő az egyik Jimi nótát úgy konferálta fel, hogy az épp 72 esztendővel ezelőtt, december 3-án elhunyt József Attila tiszteletére fogják játszani, de bizonyára a „drága Attila” (by Radnóti Miklós) is ha halotta, akkor elmosolyodott a csodálattól gyermeki álmában.
Lényegesen el van kényeztetve muzikálisan a csabai bluesclub közönsége. Mégis, az utóbbi időkben, az Elefántban megfordult vén f***ok után csütörtök este a BAB zenéjének, mint metafizikai akusztikus kéjforrásnak, még jobban sikerült felállítania a szőrön a karunkat. Vagy hogy. Az immár négy éve megállás nélkül pulzáló BAB banda hihetetlen nagy vehemenciával gyűri, csavarja koncertről-koncertre az unplugged-atmoszférájú buliait.
Talán nem véletlenül.
Ugyanis a csapatnévsor önmagáért beszél: Sipeki Zoltán (Zorán) és Gál Gábor (Takács Tamás Blues Band) kezelték (fhhhú!) a hathúros gépeket; valamint Papesch Péter és Mogyoró Kornél ügyelt a jó time-ra. (Az utóbbi arc a speciális indiai kahoon dobot használta. Elutaztunk Indiába.) És hát ugye a motor: Móra Erzsébet…
A zenekar műsorában szinte egy sima, egy fordítottként követték egymást a feldolgozás és a saját dalok. Az adaptált nóták a BAB tálalásában már önmagában is kiforgatták a sarkaiból a világot, azonban mindezt tetézte, hogy Móra Erzsébet végtelenül szabadon játszott a szöveg ritmikájával. (Mint az amerikai country-blues énekesek.) A bulit, akárcsak Bud Spencer a hagymás babot – rendesen megkajálta a viharsarki nép.
Little G Weevil az Amerikai ABC TV-ben
Az alábbi linken tudjátok megtekinteni!:
Kedves Borsodi László! Szia, Laci! A minap arra kértél meg, hogy írjak a legutóbbi ifiházas koncertetekről. Nos… először is irtó nehéz a kérdés, mert elfogult vagyok veletek szemben. Másodszor pedig egyáltalán, hogy jövök én ahhoz? Harmadszor viszont mégis arra jutottam, hogy na jó, akkor bújjon csak ki a szög a zsákból!Miután számtalanszor agyondicsértelek bennetek korábban a hír6 hasábjain, azonban úgy gondolom az egészséges vitálkapacitáshoz azért szükségeltetik a jó öreg, de szócska is. És a de szócska az a varázsvessző, amely egy suhintással akár el is tüntetheti a mondatban az előtte álló gondolatot.
Először reagálnék egy tavaly szeptemberi, az Elefánt honlapján megjelent Meeting Point koncertkritikádra. Majd a továbbiakban az anyag egyik érintettjével, történetesen egy bizonyos Eric Claptonnal foglak párhuzamba állítani.
Szóval írásodban többek között azt is megemlítetted, hogy Tóth János Rudolfék „interpretációi erősebbek voltak, mint az eredeti” Cream klasszikusok. Én meg úgy gondolom, hogy azokat a nótákat azért meg kellett írni (White Room, Sunshine, Politican), ezenfelül, abban a műfajban azóta sem látott napvilágot ütősebb opus. És, ha történetesen nincs az a korszak (például a Beatles ’68-as White Album darabokból, még mindig több tucat zenekar elvegetál), akkor szerintem Rudi bácsi a mai napig
a Zsuzsi és a fapapucsot énekelné valamelyik presszóban.
Vágás. Amikor idén februárban az Elefántban bemutattátok az új lemezanyagotokat, akkor némileg elszontyolodtam. Az új dalokban hiába kerestem a vad virgás borsodilacát, aki szárnyal a zenéjében, mint egykoron a fiatal Slowhand: nem találtam. (Ezt nem a gitárszólóidra értem.) És persze gondolom rádiósítnai kellett az anyagot, de ez a fojtott lendület, már inkább kacsingat a nagypapás szalon(ka)blues irányába. A nyúszongokban ezerrel úszik az orgonaszőnyeg, és eltűntek a ritmikai bravúrok is. S bár a szólóidban meg-megfordulsz, és mindig visszaérsz a kör végére, de hol a nyers erő? (A vad virgás borsodilaca.) És ami irtó nagy hiányossága a bandának, hogy nincsenek vokálok. Sajnos Magyarországon ez irdatlan-íratlan trend, hogy a muzsikusok zsebredugott kézzel gitároznak végig egy koncertet.
(Egyébként meg jók vagytok.)
Rendkívül nagy megtiszteltetés érte Pribojszki Mátyás szájharmonikást, aki első magyarként meghívást kapott a négy évente, Trossingenben (Németország) megrendezésre kerülő Szájharmonika Világbajnokságra a nemzetközi zsűribe, valamint fellépőként a rendezvény gála programjába.
Pribojszki Mátyás idén, 2009. október 28-tól, november 1-ig tartó fesztiválon olyan világhírű szájharmonika művészek társaságában zsűrizett és koncertezett, mint Howard Levy (USA), Jerry Portnoy (USA), Steve Baker (UK), Henry Heggen (USA).
Török Ádám a koncert napján tiszteletbeli tagja lett a Csabai Csípős Blues Clubnak!
Baltazár inkább meghal, de nem alkuszik! Ezzel a karakán kijelentéssel ért véget Linda (Nagyon Görbe Nóra) apukájának, Béla bácsinak (Bodrogi Gyula) a tündöklése, vagy inkább a bukása egy tizenkét részes sorozat első tízpercében. Így Veszprémi Béla bácsi a Linda többi epizódjában, mint állástalan színész jobb híján a szomszédasszonyának, Tombacher Klárának (Pécsi Ildikó) csapja a szelet.
Bárha Török Ádámnak nem is nyisszantották le a fejét, de a nyolcvanas évek közepén, a szintipop tetőzése táján szerencsére némileg inaktív volt. (A Tátrai Tibusszal képviselt Tandemet már nem értette meg az Első Emeleten szocializálódott nagyérdemű.) És azért szerencsére, mert még belegondolni is rossz, hogy esetleg arra a gyomorforgató útra lépett volna, mint mondjuk egyik kollégája, a Fenyő. Emlékszünk még, a Hungária Mikije szinte évente fordított egyet a vitorlán. (Például a Miki Break, vagy, hogy a Modern Hungáriáról ne is beszéljünk.)
A kilencvenes évek elejétől ismét beindult a klubélet, visszatértek a hangszerek is, és Török Ádám különböző formációkban újfent szárnyalhatott a neki való közegben. A csabai grossóra egy javarészt új összeállítással érkezett. Az unplugged-buli minimális decibellel is tisztességesen lüktetett. Így a hellótávolságon belüli muzsikában a klasszikus nóták új köntöst kaptak. Azt is mondhatnánk, hogy teljesen mindegy volt a körítés, mivel Török bácsi egy és oszthatatlan. Mert egyedül is szétfeszítette volna az Elefánt falait.
…2 hónap szünet – igaz, közben sem állt le a Klub szekere. Júliusban volt egy Gitár-tábor Borsodi Laci, Hevesi Imi, Lustyik Pista közreműködésével – Kölcsey anyuka szervezésében. Ennek a mozgalmas hétnek a lezárásaként a Klub szervezésében a táborlakók koncertet adtak az Elefántban. Tegnap meg (aug.8) volt a Klub 2. közgyűlése, ami után hatalmas buli kerekedett… ha majd kipihentem magam (nálam ez 3-4 nap…) és a képeket is begyűjtöttem erről és a többi nyári eseményről, lesz egy összeszedettebb tájékoztató:-)
Ulbert Zoltán
