A békéscsabai származású Pribojszki Mátyás szájharmonikás-énekes és bandája (bár Matyi fővárosi gitárosa, Szász Ferike szinte mát többet van lent, mint kenyéradója) fújta ezerrel ismét a bluest az Elefántban, vagy, ahogy emelkedettebb fővárosi eladóművész fényezte a zenészkocsmát: a kuplerájban. A koncert előtt Mátyással beszélgettünk.

- Mióta létezik ez a fajta, úgymond virtuóz szájharmonika-játék, amit te képviselsz? Mert korábban a herflis maximum egy-két kört kapott a nótákban.
- Ez jobb, vagy… ?

- Khmmm… Szóval most a harmonikás legalább olyan pozícióban van, mint egy jazzbandában a pisztonos. Mikor lett igazán népszerű Magyarországon?
- Például az ABC Trió, az 1971-es eindhoveni szájharmonika világbajnokságon második lett. Csak akkoriban a herfli nem a bluesklubbokban ment, hanem cirkuszban: tremoló, basszus, kromatikus és akkordharmonikákon játszottak. De ezen a klasszikus egysoros diatonikuson, a nyolcvanas években Bodonyi Attila volt az első.

- Egyszer láttam Dresch Mihályt, ahogy – számomra egy szimpla furulyából félelmetes hangokat játszott ki. Gondolom így van a kicsi harmonikával is.
- Április 4-én Magyarországon játszott a kis, 10 hanglyukú harmonika úttörője, Howard Levy. Ez az amerikai csávó fejlesztette ki, hogy az egysoroson akár három full harmonikus oktávot is ki lehet játszani.

Mi a trükkje?
- Komplex technikai tudás kell hozzá, ami persze lassan elsajátítható – én is ezen az úton járok -, de nagyon nehéz.

- Miben látszik egy magadfajta herflis fejlődése?
- Levy a top. Ez a szint nekem még nagyon messze van, de sz@r lenne azt érezni, hogy az út végén vagyok. (Matyi 1997-ben, a németországi Trossingenben megrendezett Szájharmonika Világbajnokságon a legmagasabb szintű minősítést kapta, s ugyanitt 2009-ben már zsűrizett – S.T.) Lassabb, fejlettebb lett a muzsikám. És most már nem az van, hogy egy valamilyen skálát miképp tudok eljátszani, hanem az, hogy azt a skálát miképp tudom ilyen és olyan intonációval kifújni, hogy nekem jobban tetsszen.

- Az új anyagotok miben különbözik a korábbiaktól?
- Tök visszatérés a gyökerekhez, olyasmi, mint a Blues Fools idejében: vidám, bluesos- rákkenrolos muzsika.

- Arra azonban emlékszem, hogy jó 6 éve már láttam Szász Ferit veletek tolni. Tudtam, hogy nem tag, és amikor rákérdeztem, hogy miért csak session, te kézzel-lábbal tiltakoztál, hogy nem kell gitáros!
- Aztán visszatértünk a klasszikus felálláshoz. Beláttuk, hogy kell. Akkoriban bőgősünk volt, most pedig basszusgitárosunk van.

- Több projektben vagy érdekelt, mesélj erről.
- Egy csapattal – Stevie Wonder ’70-es éve eleji funky nótáit kezdtük átdolgozni, kicsit bluesosítani. És azt sokan nem is tudják, hogy Wonder a világ egyik legjobb szájharmonikása.

- És miért nem?
- Mert az embereket sajnos a szájharmonika annyira nem érdekli, mint a gitár vagy

Forrás: http://bekesmegye.hir6.hu/cikk/53339/110424_pribojszki_matyi_de_sz_r_lenne_azt_erezni_hogy_az_ut_vegen_vagyok

A blues forog tovább. Dübörög az Elefánt 1ség. S a műfaj alaphangszerén – a gitáron (6 húr, 24 bund, 144 hang + az üveghangok, etc…) már megannyi fortélyt bemutattak a messzi földről Békéscsabára érkzező bűvészek. De vajon hol a határ? Szerintem ebben az állandóan megújuló muzsikában ilyen nincs. Legutóbb, akik ezt bebizonyították, a 7. Gitárpárbaj vendégei: Nagy Ádám (Roy és Ádám Trió) és a mátészalkai virtuóz Király István voltak. Az est házigazda szerepét, mint mindig, most is Borsodi Laci, a klub Jolly Jokere öltötte magára; a masszív ritmusalapot Skorka Tyaq és Tímár Tomi szolgáltatta. A korábbi bulikhoz képest, csütörtök este a söröző átlagkora egy tizessel megfiatalodott. Borosdi Laci pedig bizonyára néhány esztendőt öregedett, hiszen a werb-intrójában a közönségtől kérdezte meg, hogy tulajdonképpen most hányadik gitárpárbajnál tartunk? Sebaj Laca, a bluesnak a vénség (pláne, ha fekete) hitelt ad. A szokásos, musz’ Hendrix

(lehet, hogy a kocsma frontoldalán mosolygó B.B.-táblát le kellene cserélni egy fejpántos Jimire) darabokon kívül megszólat egy Steve Winwood popocska is, amely egy tökös, swinges jammelésbe fulladt. Majd egy kegyetlenül őszinte Tracy Chapman blues, és sokan mások. A koncert egyik érdekessége, hogy mindhárman Fender Telecastert nyúztak.

A végtelenül szerény Nagy Ádámot kérdeztünk, aki nemcsak a beharangozó plakáton volt „kedves, szerény fiú” hanem az interjúnk alatt is. Majd a beszélgetésünk után egy kicsit kétségbeesett, hogy majd’ mit szólnak a párbajtársait, mert ők kimaradtak a hír6 tv-ből. – Korábban, egy magazinban azt olvastam, hogy Radics Béla Marshallját használod.
- Tulajdonképpen az az erőlködő az egyik gitáros ismerősömé volt, aki pár éve elhatározta, felhagy a zenéléssel, és baráti áron eladta nekem. Ez biztos azért volt hír, mert Radicsot még ma is elég nagy misztikum lengi körül, hiszen hivatalosan talán csak egy hangfelvétel jelent meg tőle.

- A másik fő baj az volt, hogy az irigy pályatársak klasszikusan hátulról belényomták a bökőt, majd eltaposták, ellenben ma meg mindenki őrá hivatkozik – azaz számtalan bőrt lehúznak róla.
- Egy tragikus sorsú ember volt, és nem csak a korai halála miatt, hanem, hogy sosem kapta meg az áhított lemezfelvételi lehetőséget. S mondhatni szerencsés helyzetben vagyok, hogy hozzám került az erősítő, és úgy tekintek rá, mint valami ereklyére. Egyébként próbáltam egy kicsit Radics után kutatni: a megjelent könyveket elolvastam róla. – Kik vannak hatással a gitározásodra?
- Elsősorban Tátrai Tibor – régebben nagyon sok Hobo-lemezt hallgattam -, meg persze Hendrix, de szeretem a Dire Straits progresszív vonalát is, de legfőképp a dalcentrikus muzsikákat hallgatom.

- Mondjuk a Roy és Ádám Trió abból a szempontból egy szerencsés projekt, hogy míg a korongon egy könnyen fütyülhető nóta háromperces, addig azt a koncerten az improvizációkkal akár hét és fél percre is ki tudjátok húzni.
- Abszolút. Azonban a Roy és Ádám kompromisszumok metamorfózisa árán bújt ki a kicsit rockosabb Trampsből. De valóban, a bulijainkon a hosszú verzék jól működnek, eszi őket a közönség. – Van egy trükköd, a talk-box (szájgitár), amit én itthon eddig csak Tátrai Tibusznál láttam.
- A működése nagyon egyszerű, inkább a rácsatlakozás a bonyolultabb, mert egy külön csöves erősítőfej kell hozzá; és ez úgy funkcionál, mintha a zenész két hangládát használna.

- A hangképzés maga miképp valósul meg?
- Egy mezei átlátszó, simafalú gégecsövön távozik a gitár hangja a gitáros szájába, aki egy mikrofon előtt tátog, és az így kapott hang a keverőbe megy a rögzítéshez. A gityó egy erősítőbe van bedugva és az imént említett szájgitár az erősítő hangfal kimenetére van kötve.

- Igaz, hogy amikor dobost kerestetek, és Csányi Zoli (békéscsabai származású több mint zenész, 1988 és 1991 között a Szilánkok zenekar meghatározó figurája volt), mint ezredik jelentkező, két ritmust leütötése után azt mondtátok neki: oké, tiéd a meló!
- Körülbelül igen. És amellett, hogy egy nagyon jó dobos, alapvetően borzasztóan muzikális is – és ez egyből lejött a dobolásán.

Forrás: http://bekesmegye.hir6.hu/cikk/52363/110325_roy_adamja_tekert_az_elefantban

Rózsaszín január (Sukk Tomi)

Gitárbajnokok egy hátvédi bluestömlöcben

Hihetetlen, mily nagy vérmérséklettel fogott bele kőkemény kultúmissziójába egy jó fél évtizede a békéscsabai, megszállott blues-baráti társaság (Csabai Csípős Blues Klub) a helyi Elefánt Sörözőben – egy laza ultizás közben. A vezérelv az volt, hogy gyermekkori szerelmüket, a feketemuzsikát (A Megérinthetetlen Hatalmas Gyönyörű Asszonyt) közérthetővé tegyék némi Csabai kolbász mellett számos érdeklődő részére. S miután beindult eme bluesbusiness, kéthetente, csütörtökönként elkezdtek hozzájuk kilincselni csőstül, nőstül, no meg ajtóstul a hazai muzsika nagyágyúi. Ami abszolúte rendjén is van. Most, legutóbb egy „kis” gitárpárbaj történt a viharsarki kocsmában, s még a united-es Pély Barna is suhintott egy hatalmas Never-vágást Fenderjével az érdeklődők homlokára.

Egyszer, még a ’80-as évek vége felé, az egyik magyar gitártalentum, egészen pontosan Felkai Miklós (Jimi Hendrix, de inkább Jonny Winter, az amerikai albínógitáros hazai interpretálója) úgy ébredett fel: „Azonnal össze kell rántanom hatodmagammal a legjobb élvonalbeli hathúros haveromat”.

Az ötlet ütött, s a nevek csattantak, és bizony jó néhány opus, amelyek örökök, azonos korongon találkoztak (többek között Felkai által játszott Ludwig van Beethoven Örömóda IX. szimfóniája; Bencsik Samu által ledúrt Nikolai Rimiszkij Korszakov Dongó-ja, vagy Tátrai Tibusz csipkelődő A szerény macskafarka blues-za).

Eme felütés után, úgy gondolom stílszerű visszatérni az alapsémához. A békéscsabai Illésházi italkimérő házi társaság gazdái egyáltalán nem üzleti, hanem annál inkább érzelmi alapon nyúltak a blueshoz. S bár Hobo óta tudjuk a 320-as-ból: „De utolér a blues, és újra összezúz.”, című fejezet a húsba markol. (S ha egyszer majd Bill bátyó is bemankózik a hadszíntérre, és kiengedi a torkát, bizonyára csípő magasságban repülnek a poharak, orkánba kerülnek a lampionok, s szétdőlnek a falak.)

Az utóbbi időben egy csomó legendás gitárharcos tette le a kézjegyét az Elefántba. Az intézmény örül és ül. Az emberek dőlnek befelé. Sőt, hajnalban még zsíroskenyérosztás is van, akár az Árvák hercege című moziban.

És bizony legutóbb egy olyan produkciót volt alkalmam látni, hogy szétdurrantam a becstől: Pély Barna bement a hatnyolcadba.

Barna úgy tekert a bluesban, hogy megbocsátottam neki a Rózsaszín Jaguárt. Kirepült a time-ból, akárcsak a negyvenes években Bird (Charlie Parker), és mindig visszaért is pontosan. A ritmusszekciónak (a két Adams Comedys alapnak: Skorka Tyaq Zolinak és Tímár Tominak) csak úgy kapaszkodnia kellett, hogy (…). No és persze a deszkákon állt még két másik gitárnyakvirtuóz is: a fővárosi Szász Feri és a battonnyai származású, szintén comedys Borsodi Laca. (A tapsolók kiléte szigorúan titkos.)

Egyébként a rózsaszín koncert februárban volt, és még esett a hó is, de legalább a taxi drága volt.

Izgalmas tavasz elé néz a csabai Elefánt Söröző

A békéscsabai Elefánt Söröző a Csabai Csípős Blues Club tagjainak hathatós segítségével Magyarország legszínvonalasabb blues klubjává nőtte ki magát. A klub megalakulása óta eltelt időről, a soron következő programjaikról kérdeztem Borsodi Lászlót, aki mesélt saját zenekaraival kapcsolatos terveiről is.

hoati: Milyen meggondolásból hoztátok létre a Csabai Csípős Blues Club-ot?
Borsodi László: A Csabai Csípős Blues Club egy civil szervezet, jelenleg közel száz tagdíjfizető taggal. A koncertekre ennél sokkal többen járnak, azzal a különbséggel, hogy a klubtagoknak a belépés ingyenes. Azért jött létre ez a klub, mert egy olyan varázslat kezdődött el négy éve, amit mindenképp életben akartunk tartani. Egy civil szervezetbe tömörülve erősebbek vagyunk, pályázhatunk, fesztiválokat szervezhetünk. Az ötlet egyébként az Elefánt Söröző tulajdonosától, Belanka Jánostól, az elnöktől, Ferencz Rezsőtől és néhány aktivistától származik.

h.: Az elmúlt napokban a Takáts Tamás Blues Band koncertjével ünnepeltétek fennállásotok negyedik évfordulóját. Mi történt veletek a magalakulásotok óta eltelt időben?
B.L.: Felsorolni is nehéz lenne. Többször elmondtuk már, és remélem, nem hangzik szerénytelenül, de az itt járt muzsikusok elmondása, és a különböző fórumokon terjengő hírek alapján egyértelműen a legrangosabb magyarországi blues klubbá nőttük ki magunkat, több száz koncerttel a hátunk mögött. A teljes hazai élvonal megfordult itt, és – egy embert leszámítva – mindenki fantasztikusan érezte magát. Természetesen az underground blues élet is egyenrangú szereplő nálunk. A közönség a zenekar előtt állva szinte közvetlen közelről lélegzik együtt a muzsikusokkal, a hangulat leírhatatlan. Az amerikai Billy Gibson Memphis-be hazatérve azonnal írt nekem, és csak a legjobbakat tudta mondani, az európai turnéja egyik legforróbb koncertjét adta itt. Egy évben két nagy fesztiválunk is van, márciusban és szeptemberben, de egyre több a “külsős” megkeresés is. A Csabai Csípős Blues Club nélkül azonban valószínűleg befellegzett volna a koncerteknek, hiszen a PANKKK pályázaton jogosan elnyert összegünket nem fizették ki, az illetékesek pedig egyszerűen felszívódtak. Komoly veszélybe kerültünk, de a hely tulajdonosa mellett a klub most már oroszlánrészt vállal a finanszírozásban, így úgy néz ki egyenlőre tudjuk folytatni. Megjegyezném, hogy az elnökségnek jómagam nem vagyok tagja, én elsősorban muzsikus vagyok, a kapcsolataimmal és a programok szervezésével segítem a blues fellegvárat.

h.: Az Elefánt Sörözőbe egyedülálló koncertsorozatot terveztek tavaszra. Mesélnél erről bővebben?
B.L.: A tavaszi szezonunk a Gitárpárbaj tavasz címet kapta. Biztosan tudjátok, hogy minden évben rendezünk egy-két olyan koncertet, amikor egyszerre három gitáros – ritmusszekcióval kiegészülve – jammel a színpadon. Ezek a bulik megrendítő sikerűek voltak, zsúfolt teltházzal. Az idén tavasszal négy ilyen koncert lesz. Érkezik hozzánk: Tátrai Tibor, Mohai Tamás, Pély Barnabás, Szász Ferenc, Nagy Ádám, Király István, Gál Gábor, Sipeki Zoltán, és természetesen Benkő Zsolt. Többen közülük visszatérőek, de vannak első „áldozatok” is! A házigazda minden esetben én vagyok, ezt a klub el is várja tőlem, köszönöm is nekik, hogy ilyen fantasztikus gitárosokkal játszhatok együtt. A Tátrai – Mohai – Borsodi estről egyébként élő koncertfilm készül, HD minőségben. A kíséretről Skorka Zoltán – basszusgitár, Pfeff Márton – basszusgitár és Tímár Tamás – dob gondoskodnak. Ellátogat még hozzánk tavasszal: a Loop Doctors,  a Smith And Wessons, az Orszlán, a Young Bluesers és a Pribojszki Mátyás Band.

h.: A közelmúltban meglehetősen keveset hallottunk zenekarodról, a Borsodi Blue-ról. Mi a helyzet felétek?
B.L.: Már többször elhangzott, most azonban biztosan állíthatom: a Moonshine & Wine című bemutatkozó lemezünk munkálatai valóban a finisben vannak. A mastering előtt állunk, de több ajánlat közül kell választanom. A lemezről, és hogy mi történt az elmúlt két évben, talán egy másik interjúban beszélnék, érdekesebb talán az, hogy miért nem lát minket többet a közönség. Igaz, hogy a Hit The Road And Live The Blues EP-nk óta nem sok mindent tettünk le az asztalra, és csupán néhány alkalommal – mint például Joe Bonamassa előtt – kavartuk fel a port, azonban a körülöttünk levő csendről inkább a blues fesztiválok szervezőit kéne megkérdezni. Én hiába dörömbölök a zárt kapukon, inkább azt mondanám: kérdezzék meg a zenekaromról azokat a fantasztikus zenészeket, akik a vendégeink voltak, vagy akik engem hívtak közreműködni.
Újdonság azonban a házunk táján, hogy miközben készül a lemez, létrehoztam a Borsodi Blue Trio-t, a közeljövőben ezzel a formációval kívánok koncertezni. Főleg standardeket játszunk a saját szánk íze szerint. Be is vonultunk a próbatermünkbe, bemikrofonoztuk a cuccot, barátaim hoztak három HD kamerát és feljátszottunk négy nótát (Everyday I Have The Blues, Rollin’ And Tumblin’, Be Careful With A Fool, és egy saját: Man Of Poise). Ha van kedvetek kukkantsatok rá a neten. A nagy videó megosztóba csak üssétek be: Borsodi Blue Trio (plusz valamelyik számcím). Üdvözlet a Blues van olvasóinak, remélem, hamarosan találkozunk, és jövünk a lemezzel!

A zenekar lassan világszám lesz, azonban nagyon kevesen tudják, hogy a legendává váló quartett a békéscsabai Elefánt Blues Clubban bontott bluesvitorlát. Persze ez félig túlzás, mert a négy Békés megyei srác már legalább egy évtizedes – Skorka Tyaq Zolinál ez több – zenei szárnyalást tud maga mögött. Az elmúlt szombaton az Elefánt gasztroclubja, a Csabai Csípős egy 30 fős busszal gurult el a fővárosba, hogy meglátogassák őket a Megasztárban. A hazai sztáripar levegőjéről a club elnöke, Ferencz Rezső mesélt a hír6-nak.

- Vittetek csabai kolbászt a hangmérnöknek? Mert például a ’80-as években, ha egy tehetségkutatón egy banda jól akart szólni, akkor két szál vastag volt az alap.
- Persze, hogy volt nálunk kolbász, de megközelíthetetlenek voltak a döntéshozók, mi „csak” egy operatőrnek adtuk oda…

- Mert benne akartatok lenni a tévében?
- Az adás alatt Szanika, a feleségem több SMS-t is kapott az ismerőseinktől, hogy „bezzeg, ha majd hazajöttök, akkor már meg sem ismertek minket”. Szóval nálunk mindig van egy kis promóciós anyag.

- Mitől ilyen gördülékenyek ezek az adások? Úgy értem, iszonyatosan egyben van a műsor.
- Sejthető volt, hogy a néző nem egy mezei néző, hanem aktív résztvevője a produkciónak. Szigorúan este hatkor olyan szakszerűen terelt a helyére 10-15 ember 600-at, mintha a Schindler listája című filmben vezényelték volna a deportáltakat.

Mindamellett, a sztárgyár rengeteg keserű szájízzel épül, csak erről a tévénézők nem tudnak semmit. Millió a beállítás, millió a mosoly, millió a taps. Láthattuk, hogy miként viselkedik a műsorvezető, ha adásban van, és hogyan, amikor leesik róla a kamera.

- Hogyan?
- Rengeteg hangulatnyi különbség van a megjelenések között.

- Ez érdekes, hogy neked is újdonság, mert te is a média mókuskerekét hajtod már évek óta, azonban gondolom, egy ilyen televízió már amerikai show-műsor lendületével zakatol.
- Ez abszolút így van, itt nincs hiba, minden cerkával és vonalzóval van megrajzolva. Az énekes sztár lesz, ha akarja, ha nem.

- Visszatérve a gördülékenységre. Mi a trükkje az egységes, mondhatni stadionatmoszférának?
- Már az elején betanítottak bennünket, hogy ki és mikor fog jelelni. Ha így int, akkor taps; ha vége a produkciónak, akkor huhogás. Mi pedig birka módjára végre is hajtottuk a kvázi parancsokat, ha tetszett, ha nem. Nézőnek hívtak, pedig statiszták voltunk, és a kezdésig mindent átvettünk vagy tizenötször.

- Pedig ismerve a karakteredet, az ehhez hasonló dolgoktól nagyon forog a gyomrod.
- Tulajdonképpen szemlélőként mentem, ugye az ember ilyenkor azért izgul, mert jólesik látni a mieinket.

- Észrevettél valami fejlődést az Adam’s-ben, hiszen már több hete, úgymond profik között élnek elszeparáltan?
- Leginkább a külsőjükben. A stylist tíz ujjlenyomatát láttam az arcukon; mindegyik bekrémezve, a séró belőve. S leginkább a laza Skorka Tyaq esett át a legnagyobb átalakuláson: egy charme-os fickót kreáltak belőle. Ott volt Titusz fia is a nézőtéren, de se perc alatt felismerte az apját.

- Hogy érzed, akár a végsőkig bennmaradhatnak a srácok?
- Mint zenekar szerintem messze a legjobbak, s amikor játszottak, figyeltem Pressert, aki végig bólogatott a muzsikájukra.

- Na és szerencsére ezerrel száguldoznak az ország minden szegletéből nekik az SMS-ek is.
- Tulajdonképpen most is megtörtént, hogy amikor a végén először összesítették a szavazatokat, az utolsó ötben nem voltak benne. Három perc múlva utolsó előttiek voltak, és két perc elteltével már simán továbbjutottak.

- Szerinted mentálisan nem okoz nekik problémát, amikor bármelyik körben kilépnek a fényből a szó szerinti valóságba?
- Nem gondolom, hogy nagy lelki traumát élnének meg a kieséssel, hiszen sok társukkal ellentétben, nekik van egy szeretetbázisuk a clubban.

Mindenesetre egész este sokan azért imádkoztak, hogy Tátrai Tibusz tanár úrnak (a titulusért lehet, hogy kapnék tőle egy jobbegyenest, bár, mint ahogy korábban megírtuk, a gitáros március idusa óta Liszt Ferenc-díjas) koncert közben szakadjon el az egyik húrja.

És akkor majd a húrcsere alatt, a kiváló társa, Tóth János Rudolf elénekelhetné Janis Joplin Mercedes Benz-jét. A fohász nem ért célba. Tibusz valószínű tizenhármasokat nyúz. Sebaj, a napocska még kora hajnalban is

a színpad csücskében mosolygott.

A még térden álló Ifiház nagytermét, a csabai származású Young Bluesers melegítette fel. A negyven éves, hihetetlen mérnöki precízióval felépített monstrum épületének, a nagymamának (amely igaz, már csak lélegeztőgépen veszi az oxigént, mert tudjuk, de nem mondjuk ki), a gimnazisták adtak még egy utolsó puszit. Ezután Borsodi Lacika (doktorandus) és bandája lépett a deszkákra. Laca muzsikáját kigömbölyítette egy új társműfajjal, még pedig a soullal. Mindehhez sikerült Szűcs Csaba harsonatanár úr vezényletével egy csodálatos fúvóstriót is maga mellé tolnia. Ezzel dobással Laca ismét lehúzta a parókánkat.

S akkor… Babos tanár úrék átvették a pályát. A Babos Project Specialtól valóban nagyon különleges produkciót kaptunk. Erről a muzsikáról felesleges púderezni, mert nagyon ott volt, nagyon finom volt.

Siklott, mint kés a puha vajban.

De a soron következő Magyar Atomról sem kell túl sok laca-faca. Tibuszék (még Solti is itt volt) odatették a Marsallokon a hitvallásukat. Kész. Csak úgy beleremegtek a cserepek a Ház tetején. Majdnem megelőzték a májusi (?) dózert.Majd javában gurult tovább az éjszaka. A VIP-szobában (pfúúúj!) folytak a retorikai kurzusok. Fogyott a barna söröcske. S egyszer csak Ferencz Rezső, a muri marketingigazgatója három körül ördögöt kiáltott, és lecsapta a villanyt. Előttünk az éj, szórta szanaszét a légben

és a padlón az ukázt.

Teljesen véletlenül együtt kószáltam Rőzsével hazafelé, természetesen szemben a csatorna sodrásával. Kicsi a város, mindenki dél felé lakik. És csak a Hankó trafiknál váltunk szét.

Crossroad.

Az Elefánt Söröző-koncerteken és a II. csabai Blues házban is felbukkan a JAZZ!!!

….Mégpedig nem is akármilyen nevekkel…a világszínvonal a legszerényebb jelző amivel illethetjük a produkciókat. Elsőként a Francia roma jazzt a standard jazzel bátran ötvöző hegedű-virtuóz FRANKIE LATO és zenekara érkezik. A külföldön is névnek számító, világsztárokkal is rendszeresen muzsikáló hegedű-zseni várhatóan forró hangulatot varázsol majd febr.25.-en az elefánt sörözőben.

A marc.20.-an második alkalommal megrendezésre kerülő csabai blues-ház c. rendezvényre, a csabai csípős blues club meghívására egy legendás magyar jazz-gitáros BABOS GYULA kapott meghívást. A Liszt Ferenc zeneművészeti egyetem tanara, rangos állami es nemzetközi elismerések tulajdonosa, egy különleges zenei élménnyel ajándékozza meg a hallgatókat.

A zenekar névsora is káprázatos, többek között a zongora mögött Szakcsi Lakatos Robert ül, es Hars Viktor bőgőzik, de a többi muzsikus is hangszerének legjelesebb művelői közül való…

Ezeken az esteken várhatóan a blues mar igen aktív csabai(és környező) közönsége mellé, nem titkolt szándékkal a szervezők a Jazz szerelmeseit is megpróbálják előcsalogatni, hiszen a Blues es a Jazz olyan két rokonműfaj, amiknek a közönsége is jól megférhet egymás mellet, egy pohár finom bor, egy szelet zsíros kenyér vagy egy korsó sör társaságában…….

(Borsodi László)

A három éve, kezdetektől fogva teltházzal működő békéscsabai Elefánt legfőképp a spontaneitásának köszönheti, hogy lóugrásban átlépi a gazdasági világválság (média?)kreációjával keltett hisztijét. A siker másik képlete: a finomság és a kosz bátor kettőse. Számfejtés + Pribojszki Band.A kocsmát épp az tarja életben, hogy nem fáradtak el a csabaiak – mondta a hírportálunknak Ferencz Rezső, a Csabai Csípős Blues Club elnöke, majd hozzáfűzte: a titok az, hogy itt sosincs gagyi zene.

Közben e sorok írója egyszer tavaly, még az Ifjúsági Házra hallgató intézményben, egy koncert közben szem- és fültanúja volt egy, a lelket simogató párbeszédnek. Történetesen egy lány próbálta volna X úrnál, az Elefánt tulajdonosánál beajánlani az Abba tribute zenekarát a klubba. Csakhogy X elegánsan

„műfajidegennek” titulálta a svéd discocsodát.

Az Illésházi úti söröző 2007. februárjában, jókora ellenszélben bontott vitorlát, és az ötletgazdák titkon – igaz egyelőre csak a zsigereikben – bíztak abban, hogy a belvárosi zenegép-rengetegben majd piacot tör a hús-vér muzsikától dübörgő helység. Így történt, viszont az lényeges szempont, hogy főleg nem a profitszerzés, hanem inkább az öröm(zene) vezérelte, a ma már nemzetközi blueshálózattá fejlődött intézményt.

Mindamellett, ahogy Ferencz Rezső fogalmazott, 2008. augusztus végén, a Csabai Csípős Blues Club „magától megalakult, nem is kellett nagyon szervezni”. A kezdetektől eljárt az Elefántba vagy negyven-ötven konkrét arc, akik pontosan úgy viselkedtek, mintha egy törzsközönség lennének – tette hozzá.

Azóta több nagy koncert, számos klubvacsora, valamint milliónyi buli követte kéthetente csütörtökönként egymást.

A legutóbbi csütörtök este,a harmadik születésnapját ünneplő blues clubot kivételesen, a csabai származású, azonban már több éve a fővárosban élő Pribojszki Matyi köszöntötte fel. Mátyás a némileg új felállású, viszont a korábbiaknál is lecsontozottabb muzsikát játszó bandájával rontott neki az erkölcsnek. Pedig „csak” basszeros (Kepes Robi, aki már szinte tiszteletbeli csabai polgár) csere volt Mátyásnál, viszont állítólag Bach is azért volt nagy, mert elképesztő basszusokat írt az opusaihoz. A muri előtt Rezső elnök, a két hetes Pribojszki Lujzának (Matyi babájának), az apján keresztül küldött egy kis réklit, amin stílszerűen a blues club emblémája van feltűntetve. Könnyek a csatornában, nagy levegő a herfliben, és beindult Matyi ezerrel.

És ami az egészben csudás volt,hogy míg a tavalyi születésnapi partin kívül volt egy plusz, vasárnapi matinékoncert is, az most Matyiék bulijába volt egybeoltva. Ugyanis legalább három generáció képviseltette magát a küzdőtéren. Akár egy Abba koncerten.

Szeretem a zenét, a bluest, meg azt, amelyik fiatalon tart. Tulajdonképpen minden muzsikát, ami a hatvanas, hetvenes években megszólalt. Szerencsém volt, együtt nőttem fel a rockzenével. Fiatalságom minden boldog pillanatát a rock klasszikusai zenésítették meg.

Nem vagyok vájt fülű, nincs zenei képzettségem, de ami megérint, az nagyon nagy hatással van rám, azt örökre megjegyzem. Még a hetvenes éveket írtuk, amikor rájöttem arra, hogy van négy olyan gitáros a földön, akinek akkor is megismerem a játékát, ha nem valamelyik ismert slágerét játsza, és akkor is, ha beszáll másokhoz és ott gitározik.

Eric Clapton, Jimmy Page, Carlos Santana és Tátrai Tibor. Nyílván a hangzásuk is abszolút sajátos, csak rájuk jellemző, de mégsem feltétlenül emiatt tudom, hogy mikor játszanak ők. Sokkal inkább arról ismerem meg őket, ahogyan odapöttyentenek valamit, valahova. Az teljesen tipikus és nálam zsigerig hatol.

Tibusz 1977-ben a Generál együttessel lépett fel Debrecenben az Agrár Egyetem sárgulási bálján. Elvileg ők szolgáltatták a táncalávalót, de szinte az egész parkett állt, és senki nem táncolt, hanem hegyes fülekkel, csillogó szemekkel egyszerűen csak figyelt. Fantasztikus volt.

A Csabai Csípős Blues Club január 21-én Tátrai Tibort várja az Elefánt Söröző színpadára. Természetesen ott leszek, jó közel állok majd hozzá, és felismerem, hogy ő gitározik. Jó lesz. Nagyon jó.

Ferencz Rezső

Elszállt a „Little wing” (Jimi Hendrix) utolsó, alig hallható hangja, és síri csend maradt a teremben. Légzés sem volt néhány másodpercig, majd kiszakadt a kezekből a taps, az arcokból a fütty, a hau, a héé, a heeej… Az Elefánt január 21-én este dugig volt emberrel és kicsordult belőle a zene. Teleki Palika (Borsodi Blue) dobolt, Skorka Tyaku Zoltán (Békéscsaba) basszusozott, Borsodi Laci (Borsodi Blue), II. Szász Feri (Pribojszki Band) és Tibusz (Tátrai Tibor) gitároztak… Január 22-én délelőtt Tibusz álmos szemekkel, lazán, jókedvűen, fején „Yózsefváros” feliratú kék sapkában lépett be a sörözőbe és évődve kérdezte meg a pultos lánytól: „Barna söröcske van?” Miután meg kellett elégednie egy jéghideg Gösserrel, félreültünk, s beszélgettünk.

- Este, mikor vége lett a balladának, síri csend volt néhány másodpercig. Nagyon bejött…

- Igen, újabban mindig egy gyönyörű, lassú számmal zárjuk a koncerteket. Először egy Tátrai Trend bulin szóltam a bőgősünknek, hogy lassú bőgő szólóval zárunk. Azt mondta bolond vagy, a bőgő szóló alatt kezdenek el beszélgetni a nézők. Nem baj, játssz úgy, hogy ne beszélgessenek. Úgy játszott…

- Angyalföld vagy Józsefváros?„Yózsefváros” feliratú sapkád elkötelezettséget jelent?

- Igen, én már józsefvárosi vagyok, több mint harminc éve lakom itt. A sapkát kisebbik fiamtól vettem el tizenöt évvel ezelőtt, aki egyébként már harminc éves. Reppernek öltözött akkoriban, bőszáru gatya, feneke a térdénél, az alja a lába alatt, a fején ez a sapka. Azóta telenként ebben járok. A feleségem szerint elképesztő proli vagyok benne.

- Mikor játszol, mi ezt nem érezzük. Sokáig, több mint tíz évig voltál a hivatalos zenészkörön kívül. Se lemez, se rádiófelvétel se semmi. Nem zavart ez akkoriban?

- Egy cseppet sem. Mi hivatalosan elhallgatottak nagyon jól elvoltunk. Állandóan játszottunk, állandó kapcsolatban voltunk az emberekkel, szenzációs volt. Nem is hiányzott. Nekem egyébként óriási szerencsém az, hogy tizenhat éves voltam, amikor rám talált a rythm and blues. Ha fiatalabb vagyok nem fog meg, ha öregebb nem érdekel, pont a legjobbkor találkoztunk.

- Apropó, szerencse. Életedben nagy szerepet játszik?

- Szerintem igen. Például nagy szerencsém volt abban, hogy Radics Béla bevett a buliba, tanított és hagyott is játszani, rengeteget tanultam tőle. Húszéves voltam, amikor a Syrius hívott magához, ennél nagyobb elismerést el sem tudok képzelni. Vagy a Hobó Blues Band, fantasztikus időszak volt. Aztán találkozásom Charlie-val, szintén rendkívül szerencsés volt, hiszen ebből lett a Tátrai Band.

Időközben elfogyott a jéghideg söröcske, meg az autó is indult már, be kellett fejeznünk a beszélgetést. De abban maradtunk, hogy tavasszal többször is találkozunk majd, hiszen szerinte sem hangzik rosszul a Csabai Csípős Blues Club terve: Tátrai Tavasz Békéscsabán.

(ferencz)